Tinta Paca blogja

Ma találtam rá Győri László De legalább nem árt című prózájára. Érdemes elolvasni. (Sietősebbeknek: egy kávé alatt átolvasható.)

Ha úgy múlik el egy nap, hogy egyetlen verset sem olvasok el, már gyűlik bennem a megmagyarázhatatlan. Nincs más fogalom rá. Írni más: írni végtelenül sokáig nem lehet, de az a már jó tíz esztendeje tartó töltőtollgyűjtő mánia, amely a Teleki, a Batthány, az Eörs vezér téren, minden metrólejáratnál, ócskapiacon, "Minden csak 100 forint"-os boltban, MÉH-ben, csöves járdán, elképesztőnél elképesztőbb mocskos, rongyos helyen megállít egy vacak patronos, szivattyús, gumitömlős, szétnyílt hegyű, karcoló, náthás, csöpögő töltőtollért, lassan csakugyan orvos kezére adandó szenvedély. Hogy miért muszáj töltőtollat gyűjtenem? Mert a vers alapjául szolgáló mérték célszerűségét, a ritmust, a kellemes hangzást, a kifejezés és általában a nyelv tisztaságát és helyességéte csak lúdtollal lehet megteremteni, igaz, lúdtollam is, mártogatós tollam is van, például vágott hegyű 100-as a hajdani Shuler-gyártól,